Ha már olasz szerző, akkor Umberto Eco mellett érdemes megemlíteni Mario Puzo nevét, akinek a világhírt (és mellé az Oscart) nem könyve, hanem a belőle készült filmadaptáció hozta meg. A könyv témája és cselekménye gyakorlatilag azonos a filmváltozatéval, mégis az utóbbi lett sokkal de sokkal népszerűbb, bár egyes könyvkritikusok szerint a könyv is legalább olyan kiemelkedő, mint a filmváltozat. Amikor a könyvnek nekikezdem, furcsamód én is úgy gondoltam, nekik kell hogy igazuk legyen. És hogy tévedtem-e? Spoilerekkel telerakva megtalálható a cikk folytatásában.
A történet ugyanott kezdődik, ahol a jól ismert film, az amerikai maffiavezér lányának, Connie Corleonénak az esküvőjén, leszámítva a Keresztapától szívességet kérők pár oldalas előéletét, és innentől kezdve nem is nagyon tér el, leszámítva hogy a könyv nem épül annyira Michael személye köré, mint a film, megismerhetjük belőle például Johnny Fontane (a Keresztapa színész keresztfia, akit az elég sajátos módszerrel juttat filmszerephez) történetét, vagy a fiatal Vito Corleone életét és hogy hogyan lett belőle a Keresztapa (bár ez a második keresztapa filmben előkerül). Talán pont a bő lére eresztettség, a
 |
|
A könyvből Francis-Ford |
szereplők közti ugrálás az, ami miatt kevésbé élvezetes a könyv mint a film. A könyv fő vonala természetesen az, ami a filmben is, hogy hogyan lesz a család "fekete bárányából", a háborús hős Michael Corleonéból az új Keresztapa, hogyan döbben rá, hogy a törvényben nem bízhat, csak a saját erejében, és hogy sorsa elől nem futhat el. Eme jelentősen kérdéses irányú jellemfejlődést azonban sokszor rendkívül lényegtelen szakaszok szakítják meg, amiknek hiánya senkinek soha fel nem tűnne. Talán Puzo írhatott volna belőlük egy másik regényt, mert hát ki kíváncsi arra hogy hogy alakult Johnny Fontane további élete. Vagy éppen a filmben szerepet se kapó Lucy Mancini, akinek minden szereplése szinte arra korlátozódik, hogy jól megdugják... Amúgy ezt se értettem, hogy egy alapvetően gengszterregénynek tűnő könyvet minek kell a legváratlanabb pillanatokban agyonrészletezett szexjelenetekkel megszakítani. Mert erre semmi értelmes okot nem látok, legfeljebb azt, hogy az író bizonyos hiányérzeteit ez által pótolja. Néhány sornál pedig egyenesen úgy éreztem, hogy az író (vagy a fordító?) nincs teljesen tisztában azzal mit írt pár sorral ezelőtt. Különösen erős volt ez az érzésem annál a jelenetnél, amikor Kay és Mike újra találkoznak az utóbbi visszatérése után. Ám ha mindez nem lenne, még akkor sem kezelhetnénk egyenjogú párjaként a könyvet a filmnek, hiszen valahogy nem teremti meg azt az igazi légkört ami a film során körüllebeg minket.
  |
| Al Pacino és Marlon Brando mint Michael és Vito Corleone a filmváltozatban |
Egyes szakaszokon, például a keresztelőnél, vagy éppen annál a jelenetnél, amikor Kay megkérdezi Michaelt arról, ő ölte e meg a maffiavezéreket és Carlo Rizzit, túl gyorsan átjut a szerző, nem érezzük igazán kidomborítva ezeknek a momentumoknak fontosságát, míg bizonyos dolgok túl sok oldalt töltenek meg teljesen feleslegesen. És lássuk be, hiába is használ millió jelzőt a szerző a Donra ha éppen nem írja oda: "Olyan volt, mint Marlon Brando". De bizony nem egyszer éreztem azt is, hogy egyszerűen hiányzik a jól megszokott dallam, ami a filmet olyan nagyon naggyá tette.
Film után semmiképp nem éri meg elolvasni, mert egyértelműen olyan ritkasággal állunk szemben, amikor az adaptáció jobban sikerült mint az eredeti... Film helyett elolvasni meg szinte főbenjáró bűn. Egyetlen embertípusnak ajánlom, aki szeretne nagyon mélyen elmélyedni a Keresztapa háttértörténetében és a maffiavilágban, és úgy érzi, a film számára túl érthetetlen vagy zavaros volt.
Végül - bár most az egyszer elfogult vagyok - egy százalék, csak a miheztartás végett: 72%, mert bár a filmnél sokkal gyengébb, a cselekmény még így is igencsak figyelemreméltó.
