A látszat néha csal és a könyvnek semmi köze a fizikához, bár ezt a kultúrában jártasabbak pontosan tudhatják, hiszen a szerző nem fizikus, hanem Umberto Eco, a XX század egyik legnépszerűbb írója. Az olasz író második regénye témáját tekintve az ezoterikus konspirációs elmélettel foglalkozik három barát, Jacobo Belbo, Diovatelli és Casabuon (a narrátor) történetén keresztül. A könyv hatalmas világsiker lett, csakúgy mint az író előző regénye, a Rózsa neve...

Franciaszakos ezoteristák előnyben!

Umberto Eco nevével először a Rózsa neve kapcsán találkoztam, méghozzá a Sean Connery főszereplésével készült film során. Ezek után fellelkesedésemben el is akartam olvasni a könyvet, ám többen kiábrándítottak,mondván a film sokkal jobban sikerült mint a könyv, és eme demoralizáló tanácsok végén mindig ott volt a vékony kis megjegyzés: bezzeg a Foucault-inga. Így hát úgy döntöttem, alkalomadtán elolvasom a könyvet. Nos ez az alkalom csak több mint két év elteltével adatott meg, de hát kiéhezetten, hatalmas lelkesedéssel vetettem magam a könyvre. Az első pár oldal után kénytelen voltam rájönni, hogy a fizikatudásom helyett a franciatudásomra van inkább szükség, hacsak nem akarok a lábjegyzetekhez rohangálni. Aztán gondoltam csak abbamarad ez a mérhetetlen francia áradat... nos abba ugyan nem maradt, viszont az ezotériával kapcsolatos dolgoknak való utánajárás elvette a kedvet és az időt a francia szövegrészek fordításától. Azonban, minthogy annyira régóta tervezgettem a kötet elolvasását nem adtam fel, szépen türelmesen olvasva vártam hogy beinduljon a cselekmény. Ám a történet olyan volt mintha egy kis pataknak a vizével akarnák pótolni egy folyam hiányát, ugyanis a cselekmény lapos volt és alig haladt előre, szó szerint beleveszett a sok-sok utalásba és összeesküvésbe. Ám végül az akaraterő minden holtponton átlendített, és bizony voltak olyan szakaszai a könyvnek, ahol komolyan el kezdett érdekelni a következő fejezet tartalma. Aztán végre valahára a történet szálai összefutottak, a múlt utolérte a jelent és az utolsó pár oldalra a folyam felgyorsult és meghozta azt az élményt, amit az elejétől vártam volna. Hiába, erre mondják lassú víz partot mos.

A Terv

– Bármilyen adat fontossá válik, ha összefügg egy másik adattal. Az összefüggés új perspektívát teremt. Azt sejteti, hogy a világ egyetlen jelensége, egyetlen hang, egyetlen kimondott szó sem azt jelenti, amit jelenteni látszik, hanem valamiféle Titokról szól. Egyszerű a jelszó: gyanakodni, mindig csak gyanakodni. Egy „behajtani tilos” táblából is lehet titkos üzenetet kiolvasni.
– Hogyne. Katar moralizmus. Rettegés attól, ami másolat. Azért tilos behajtani, mert a behajtás a Demiurgosz csele. Nem arra van az Igaz Út. (Umberto Eco)

A történet kapcsán végig olyan érzésem volt, mintha Eco nyakig elmerült volna az ezotériában, és megcsinálta a maga kis összeesküvés elméletét, és ezt Jacopo Belbo nevű alteregóján keresztül tudatni akarta volna velünk egy kis önéletrajzzal fűszerezve. Így kaptunk két könyvet, egy önéletrajzot Eco alias Belbo fiatalkorából és egy összeesküvés elméletet, majd e kettőre egy kicsit kémsztoris, könyvkiadós sablont ráhúzva megszületett maga a könyv. Mintha ez is, mint a kabbalisták kiadványai, pusztán ürügy lett volna hogy szerzője titkos üzeneteket közöljön az arra méltókkal, mármint akik tudják mi a kapcsolat az újságosbódé és a Gízai piramisok között, és persze a francia nyelvvel sem állnak hadilábon, ismerik az afro-brazil szertartásokat, a templomosok, rózsakeresztesek és szabadkőművesek legendáját. Már a mű szerkezete is misztikus: 120 fejezet, 10 nagy rész, de ezekről az összefüggésekről szép kis cikk van a wikipédián, amit nem szeretnék bemásolni, akit érdekel keressen rá. Sokkal fontosabb a mű fő kérdése, ami a narrátorban és általa
(amúgy nagyon ügyesen megoldva) bennünk is megfogalmazódik: Vajon látszat-e a minden mindennel összefügg, avagy létezik-e egy mindent átfogó nagy Terv. És a könyv csak ontja az összefüggéseket, és az évszámokkal, hosszúságokkal súlyokkal és távolságokkal könnyebben kiszúrják a szemünket mint egy jó pénzügyminiszter a gazdasági mutatókkal, és így jutunk el szép lassan a templomosoktól a Conservatoireba, Párizsba, ahonnét indul a történet, és ahol lényegében egy enyhe epilógust leszámítva le is zárul, Foucault ingájához.

Ennek a mérőműszernek fizikai háttere hogy bizonyos erők hatására az Egyenlítő kivételével a Föld bármely pontján bizonyos idő elteltével az inga lengésének síkja elforog. Ez bizonyítja a Föld forgását és az úgynevezett Coriolis erő létezését is. A kísérlet  feltételezi hogy az iga rögzítési pontja egy helyben marad (tehát mintha a körül forogna el a Föld) ezáltal az lesz az egyetlen stabil pont az egész Földön, egy kicsit tágabb értelmezésben kapcsolat ég  és föld között.

Az Isten alakú lyuk

Csak az igazi beavatott tudja, hogy nem tudja! (Umberto Eco)

Ám a mű végére rájöttem hogy a látszat csal,és a narrátor barátnője, Mia által végig szajkózva van az igazság, de mivel az túl logikus senki sem hallgatja meg. És ez a másik probléma a művel: nem igazán van tanulság konklúzió, egyszerűen csak a végén rájövünk hogy nincs semmi összeesküvés és ez minden, nincs eléggé kihangsúlyozva hogy azért számol mindenki tízes számrendszerben mert tíz ujja van minden embernek, és hogy az igazi csoda nem egy elfuserált homonoculus, az alkimisták lombik bébije hanem egy kis muki, az új élet az ember hasában. Nem érezzük át mennyire szeret függeni az emberi faj, és hogy kreálja magának az összefüggéseket, és hogy bár azt kiáltja szabadság, mégis szereti, ha sorsa determinált (elve elrendelt), és inkább csak meg kell keresnie hogy tetteiért mi a felelős, az események minek a következményei. Pascal mondta egyszer: "Minden ember lelke mélyén egy Isten alakú űr van". Persze azt is mondta hogy a nyomás a felületre merőleges nyomóerő és a felület nagyságának hányadosa, de mégis milyen igaz, hogy az emberiség, bárhol és bármikor, keresete Istent, és ha nem találta, valami egészen mást állított a helyébe, és ha éppen nem volt Isten, jók voltak a számok, és elég volt/ még ma is elég a tudat, hogy minden mindennel összefügg. És ez az egyszerű tény talán épp a legkézenfekvőbb bizonyítéka ez ember alárendeltségének, és Isten létezésének, de ez már egy másik téma. Egy szó, mint száz, a történetből véleményem szerint sokkal több mindent lehetett volna kifacsarni.

A "címszereplő", az inga személyesen

Az olvasó, az író és egy nagy rakás idióta

És mivel a kígyó az egyetlen állat, amelyik karikába tud tekeredni, világos, hogy miért olyan sok a kígyókultusz és -mítosz, mert hát, ugye, mégiscsak nehéz volna a nap visszatérését egy karikába tekeredett vízilóval ábrázolni. (Umberto Eco)

Viszont Eco nagy erőssége (és többek közt ezért nem írok ilyen könyveket) a szereplők. Ott van a narrátor (Casaubon), aki bizony olyan hétköznapi ember, talán egy kicsit túl lelkes a munkája iránt, de erősen szkeptikus, próbál két lábbal állni a földön. Ő jelképezi (szerintem, hiszen nem tudom Eco mit gondolt) az olvasót, az ő vívódásai az olvasó vívódásai, a mű végére vele azonosulunk. Aztán ott van az író mása ebben a dimenzióban, Jacopo Belbo, aki maga az író, már csak azért is, mert az elmélet magával ragadja és beszippantja. Ő is munkamániás, de ő inkább megszállottan keresi a tervet, és ez felemészti személyes életét is. Egy kicsit talán életunt, és az élet értelmét véli meglelni a nagy Tervben. Diovatelli egész más tészta, ő Istent keresi a világban, mert benne is megvan a pascali űr, de nem tudja mivel betölteni, hiába keresi azt a tórától a kabbalistákig. Garamond amolyan egyszerű pénzéhes ember, legalábbis egyik oldalról, másik oldalról egy könnyen befolyásolható gyenge jellem, teljességgel átveszi fölötte az irányítást Agilé grófja, aki tipikusan szimbolizálja az összeesküvés elmélet gyártókat, akik sokszor önmagukat is becsapva sziklaszilárd alapokra építenek fel álmaikból világot. Lorenza Pellegrini azt az embert szimbolizálja, aki szeret az ezotériával kacérkodni, ám végül mégis az ezotéria szippantja be őt. Ennyi őrült és megszállott között egyetlen ember képviseli a józan paraszti eszet, Mia, ám mint más korábban írtam, érvei túl egyszerűek, és nem veszik őt komolyan.

Most pedig térjünk rá a mágikus számokra, a szerzőid kedvencére. Egy vagy te, mert egy van belőled és nem kettő, egy a micsodád, ni, és az én micsodám is egy, ni, és egy az orrod meg a szíved, szóval egy csomó fontos dolog, ugye. Aztán kettő a szem, a fül, az orrlyuk, nekem a mellem, neked a golyóid, a láb, a kar, a popó. A három a legmágikusabb, mert a testünk nem ismeri, semmink sincs, amiből három volna, úgyhogy a három elvileg egy borzasztó titokzatos szám, amit Istennel hozunk összefüggésbe, akárhol élünk. De gondold meg: nekem is egy izém van, meg neked is csak egy izéd van (na, ne hülyéskedj most), és ha összetesszük ezt a két izét, egy újabb izé jön ki a dologból, és akkor három lesz belőlünk. Hát egyetemi professzornak kell azt kiderítenie, hogy minden népnél megvannak a hármas szerkezetek: szentháromság meg ilyesmi? A vallásokat nem kompjuterrel csinálták ám, hanem csak úgy, tisztességes emberek, akik nagyokat dugtak, és a háromság-szerkezetben nincs semmi titok, azok arról szólnak, amit te is csinálsz, amit ők is csináltak. Két kar és két láb viszont összesen négy, és hát a négy is jó szám, különösen, ha arra gondolsz, hogy az állatoknak négy lábuk van, és négykézláb másznak a pici gyerekek is, a Szfinx meg pláne. Az ötről beszélni is kár: annyi ujj van a kézen, két kéz ujjai pedig a másik szent számot, a tízet adják ki, és naná, hogy parancsolatból is tíz van, mert képzeld el, mi lenne, ha tizenkettő volna, és a pap az ujjain számolná, hogy egy, kettő, három: amikor az utolsó kettőhöz érne, kénytelen lenne a sekrestyés kezét kölcsönkérni. Vedd az egész testet, és számolj össze mindent, ami kiáll a törzsből: a két kar, a két láb, a fej meg a pénisz az hat, a nőknél viszont már hét jön ki, úgyhogy azt hiszem, a szerzőid körében a hatot sose vették komolyan, legfeljebb úgy, mint a három dupláját, merthogy csak a férfiakra érvényes, akiknek sehogyse jön össze a hét, és ezért amikor ők dirigálnak, inkább szent számnak tekintik, és közben elfelejtik, hogy az én két cicim is kiáll, na, mindegy. Nyolc… szent Isten, semmiből sincs nyolc darabunk… illetve várj csak, ha egy-egy végtagunk nem egynek, hanem kettőnek számít a térd- meg a könyökhajlatok miatt, akkor nyolc hosszú csontunk himbálózik a törzsünkön, amit adj hozzá a nyolchoz, és megvan a kilenc, plusz a fej, az már tíz. És így tovább és tovább, bármelyik számot ki tudod hozni a testből, amelyiket csak akarod. Gondolj például a lukakra.

– A lukakra?

– Igen. Hány luk van a testeden?

– Hát… – kezdtem el számolni –, szem, orr, fül, száj, segg: összesen nyolc.

– Látod? Már csak ezért is szép szám a nyolcas. Nekem viszont kilenc lukam van! És a kilencediken át eresztelek a világra, és ezért istenibb természetű a kilenc, mint a nyolc. Parancsolsz magyarázatot más ismétlődő figurákra is? Anatómiai elemzést, mondjuk, a menhirekkel kapcsolatban, ha már annyit emlegetik őket a szerzőid? Nappal állunk, éjjel meg fekszünk… de igen, a micsodád is, ne gyere most nekem azzal, hogy mit csinál a micsodád éjszaka, az a lényeg, hogy állva dolgozik, és fekve pihen. Ezért aztán a függöleges helyzet maga az élet, és a naphoz van köze, és az obeliszkek úgy magasodnak, mint a fák, a vízszintes helyzet és az éjszaka viszont az álommal, tehát a halállal azonos, és az emberek mindig menhireket, piramisokat, oszlopokat imádnak, és sohasem erkélyeket meg balusztrádokat. Hallottál-e valaha ősi szentkorlát-kultuszról? Ugye, hogy nem. Már csak testi adottságok miatt sem, mert ha egy függöleges követ imádsz, azt akkor is mindenki látja, ha sokan vagytok, de ha valami vízszinteset, azt csak azok látják, akik az első sorben állnak, a többiek meg csak tülekszenek, hogy én is, én is, és az ilyesmi nem jól veszi ki magát egy mágikus szertartáson…

– Na de a folyók…

– A folyókban nem az a pláne, hogy vízszintesek, hanem az, hogy vízből vannak, azt pedig neked nyilván nem kell magyaráznom, hogy mi köze egymáshoz a víznek és a testnek… Hát szóval, ilyenek vagyunk, ilyen a teste mindannyiunknak, és ezért még akkor is ugyanazokat a szimbólumokat találjuk ki, ha közben egymillió kilométerre vagyunk egymástól, és persze, hogy minden mindenre hasonlít, és érthető, hogy akinek egy csöpp esze van, az egy körös-körül zárt és melegre fűtött alkimistakemencét látva egy várandós kismama pocakjára gondol, és csak a te ördöngöseiddel fordulhat elő, hogy a várandós Szűzanyát látva azt mondják, hogy a Szűzanya pocakja az alkimisták kemencéjére utal. Így kerestek ők évezredekig valami rejtett üzenetet, pedig ott volt minden az orruk előtt, pedig csak be kellett volna nézniük a tükörbe.

– Te mindig igazat beszélsz. Te vagy az én Énem, vagyis az én Azom, a Te szemeddel nézve. Fel akarok fedezni minden titkos testi ősmintát.

Azon az estén neveztük először „ősmintázás”-nak a gyengéd közeledést.

Már-már elszenderültem, amikor Lia megérintette a vállamat.

– Valamit elfelejtettem – mondta. – Állapotos vagyok."

Egy könyv önmagának

Összefoglalva a kitűnő jellemábrázolás ellenére erősen csalódott voltam a könyv végén, és bizony komolyan törtem a fejem hol ronthatta el a szerző vagy éppen mit rontottam el én. Talán azt hogy a legkevésbé sem hiszek az ilyen dolgokban, ezért aztán számomra a könyvet agyonnyomta a kabbalizmus, az ezotéria, a templomosok legendája és az apokriff iratok. Én úgy gondolom, hogyha Eco ezt a történetet nem magának hanem a nagyközönségnek írta volna, akkor sokkal olvashatóbb és élvezhetőbb lett volna, mint így, merthogy az önéletrajzi elemekből, a túlságosan sok és mély tudást igénylő ezoterikus idézetekből ítélve másról nem is lehet szó. Így aztán a csalódásomat nem igazát tudom úgy egy számba kifejezni hogy mindemellett értékeljem a könyv valódi értékét, így aztán a szívem helyett az eszemre próbáltam hallgatni, így lett a könyv 61%